Ebben a kötetben J. K. Rowling kiterjeszti a varázsvilágot, hogy újabb tanulságokkal szolgáljon a mi varázstalan életünkről. Bár nagyon szeretem a többi művét is, mégis úgy érzem, itt érvényesül legjobban a Rowling-jelenség, ami a hétköznapi élet morális problémaköreit boncolgató szimbolikával teljes. Az olyan metaforák, mint az obskurus, a magnixeket gyűlölő mágus, a boszorkányegylet, mély jelentéseket hordoznak magukban.
Ezeken keresztül mutatja be az írónő a mai társadalom betegségeit, és azok tüneteit. Olyan jelenségekre figyelmeztet, melyek alapjaiban megrengethetik vagy már meg is rengették korábban a világunkat, mint például: megkülönböztetés, hatalom, szabadság, elnyomás, diktatórikus eszmék, az egyén elkülönülése. Az írónő erejét az adja, különösen ebben a forgatókönyvben, hogy a varázsvilág csodáiba csomagolja mindezt. A rajongókkal együtt a történet is érettebb lett. A hangulat ennek megfelelően komorabb, amit a fantáziánk megragadásával, kedvességgel és bájjal finomított az írónő. Meg persze orrontó furkásszal (akitől azt vártam, kirobbantja a gazdasági világválságot), és a többi legendás lénnyel. Így szólítja meg egyszerre a bennünk élő gyermeket, és felnőttet egyaránt, és olyan témákról gondolkodtat el, amikről nem beszélnek túl sokan, és biztosan nem eleget, pedig dominószerűen visznek egyre súlyosabb és globálisabb gondok felé.
Az egyik fő témája a történetnek az elfojtás, ami a varázslóknál, és boszorkányoknál obskurusként fizikai formát is ölt. Ez egy kontrollálatlan, pusztító erő, amit olyanok idéznek elő, akik nem tudják irányítani a saját varázslataikat. Credence egy meg nem értett kívülálló, egy abuzált gyerek, akire nézve az elnyomás, és a saját képessége veszélyessé válik. Ő remekül ábrázolja, hogy önmagunk ellen harcolni, elfedni az igazi énünket, intoleráns közegben élni, könnyen visszafordíthatatlan károkat okozhat. Rendkívül precízen mutatja be ez a cselekményszál a bántalmazás pszichikai útját, melynek a végén már alig tiltakozik az ellen az áldozat, ahogy bánnak vele. Ennek a következményeit, az iskolai erőszakot, lövöldözést, haláleseteket mindenki sajnálja, a sorozatgyilkosok története sokkoló, de legtöbben elfordulnak, mikor még meg lehetne ezt akadályozni.
Credence története analógia arra is, mi történt Ariana Dumbledore-ral, közvetve bemutatva az ő történetét. Bár nem nevezi nevén az obskurust, kettejük történetének hasonlósága tagadhatatlan. Ariana is bujkál, rettegésben él a saját erejétől, ami végül kitör belőle, és megöli a saját édesanyját. Később ő is egy vita középpontjában találja magát olyan mágusok között, akik nem tudnak közös nevezőre jutni arról, hogyan élhetne a varázsvilág szabadon. Ez a konfilktus okozza mindkettejük vesztét.
A társadalmi szintű elnyomás, a kontroll elvesztése, illetve annak megszerzéséért irányuló harc veszélyeire is felhívja a figyelmet ez a történet. Az 1920-as évek erre tökéletes kor: az első világháború okozta sokk, az erkölcsi megrendülés, a korábbi társadalmi rend felbomlása általános bizonytalanságot okoz. A félelem az ismeretlentől boszorkányüldözéssé fajul, a közhangulat miatt a varázslók elkülönülésre, bujkálásra kényszerülnek. Az emberek között így egy határvonal alakul ki, ami feloldhatatlan konfliktust teremt a varázslók körében. Az egyéni szabadság nagy mértékben korlátozódik, és minden szereplő életére hatással van. Míg az egyik meghajol a törvények előtt akkor is, ha túl nagy áldozatot követel tőle, a másik egyszerűen ki akar törni ebből, míg a harmadik hasznot remél ebből is.
Szélsőséges nézetek látnak világot felsőbbrendűségről, alapvető emberi jogok eltiprásáról, a nagyobb jóról. Megszületik a rettegett Gellert Grindelwald, aki visszautasítja a kezében lévő hatalom korlátozását, és egy fasiszta állam kialakítására törekszik. Láthatjuk, nem csak az veszélyes, ha elfojtjuk az erőnket, hanem az is, ha nem vagyunk hajlandóak gátat szabni neki. Az általunk ismert történelem már bizonyította ezt: a második világháború borzalmai, a szegregációs törvények, a mai napig fennálló előítéletek az eredményei ennek a gondolkodásnak. Ez teszi lehetővé később Voldemort rémuralmát is.
Ezeknek az elveknek szöges ellentéte Göthe Salmander. Ahogyan az állataival bánik, az egy jól megfogalmazott válasz az intoleranciára, az egymástól való félelemre. Ő keresi a módot, hogy kihez hogyan közelíthet, megismeri a varázslények egyéni kommunikációját, speciális tulajdonságait, és ezeket alkalmazva él együtt velük. Megtestesítve a Hugrabug-ház szellemiségét, nem azt nézi, mi választja el egy muglitól, hanem azt keresi, mi a közös kettejükben. Jacobtól kér segítséget, vele köt barátságot. A viselkedése azt hirdeti, hogyan élhetünk egymás mellett békességben, toleranciában. Szabályozva, nem pedig elnyomva. Jóban és rosszban, nem csak akkor, amíg hasznot látunk a másikban, és nem csak addig, amíg nem okoz bonyodalmat.
Ahogyan Harry, úgy Göthe is ízig-vérig Dumbledore embere, már ami az erkölcsi nézeteit, alapelveit illeti. Bár Albus egy oldalon állt Grindelwalddal, ugyanaz motiválta, hasonló eszközöket preferált, de a testvére elvesztése észhez térítette a hatalom iránti vágyakozásából. A Harry Potter sorozatban már egy kiforrott emberrel találkozhattunk, így még izgalmasabb figyelni, milyen hatások formálták őt, és barátját fiatalon. A kettejük között kialakuló ellentétnek az alapjait fektette le a beszélgetés Salmander és Graves (= Grindelwald) között, ami az idén bemutatásra kerülő filmben valószínűleg nagyobb teret kap majd.
A könyv kívülről pont olyan gyönyörű, mint amilyen releváns belülről. Formátuma elég tág teret hagy a képzeletnek, mivel kevés a leíró rész (ám azok annál pontosabbak, lényegretörőbbek), és főleg a cselekményre koncentrál. A képek, rajzok pedig tökéletes vizuális kiegészítők. Így végre elkészült egy történet, ami vágatlan, teljes verzióban adhatja vissza Rowling elképzelését, gondolatait a vásznon.
&via=stc_network)
0 coment�rios:
Megjegyzés küldése