A Harry Potter és a Félvér Hercegben bájitaltól felizguló tinilányoktól kezdve éjszakai üldözéses jeleneten keresztül betépett Harry Potterig minden van, mégis kerek és élvezetes film, ami az összes eddigi résznél valóságosabbnak hat.
A Harry Potter és a Félvér Herceg nagyjából azt a funkciót tölti be a Potter-szériában, mint A birodalom visszavág a Star Wars-ban: fájdalmas küzdelmek sorozata, amik kiábrándítóan rosszul végződnek hőseink számára, mi pedig végig tudjuk, hogy a dolgok jobbra fordulására csak a következő filmben lehet esély. A film fináléja képileg is több ponton idézi a Star Wars-filmek bizonyos jeleneteit - kicsit bosszantó, mert inkább lopásnak tűnik, mint homage-nak, miközben persze megszoktuk, hogy Potterék szégyenlősség nélkül kölcsönöznek a nagy elődöktől. Végső soron nem is baj ez, mert J. K. Rowling és most David Yates rendező új minőséget hoznak létre a sok kis nyúlásból, és Harry Potter világa talán sosem állt olyan szilárdan a saját talaján, mint most.
A Főnix Rendje a serdülőkorba lépő Harry Potter (Daniel Radcliffe) filmje volt, mostanra pedig végleg maguk mögött hagyták a gyerekkort a varázslótanoncok. Sok minden megváltozott: Voldemort távoli, de folyamatos fenyegetése a mindennapok részévé vált, és Harryék felnőttes érettséggel néznek szembe ezzel, az egymás közti kapcsolataikban pedig merészebbek lettek, a szégyenlős pillantásokat felváltotta a szégyentelen smárolás az iskola folyosóján. Yatesnek ez a második Potter-filmje (és övé a két részre bontott finálé is), és nagy magabiztossággal vezet bennünket a mesében. A majdnem horrorba hajló izgalmas összecsapások a gonosszal, a tinik megmosolyogtató szerelmi ügyei és a fokozatosan kibontakozó Voldemort-ügyi nyomozás pont jó arányban váltogatják egymást, és úgy telik el a két és fél órás játékidő, hogy egy percünk sincs unatkozni.
Mintha a széria az utolsó három filmben talált volna igazán önmagára, Columbus gyermetegsége és Cuarón extravaganciája után a Tűz Serlegé-től kezdve érezni, hogy következetesen építkeznek az alkotók. Kezdenek kidomborodni a figurák, most már érezzük, hogy - ha persze változnak is - ugyanazt a Harryt, Hermionét (Emma Watson) és Ront (Rupert Grint) kapjuk vissza, akiket az előző rész végén otthagytunk. Ez inkább a forgatókönyv és a rendező javára írható, a fiatal színészeknek továbbra sincs sok bizonyítanivalójuk, csak jelen kell lenniük, szerethetően, amit tökéletesen teljesítenek is. Ami a felnőtt szereplőket illeti, Michael Gambon, Alan Rickman és Maggie Smith már rutinból nyomják a Roxfort tanárait, nem mutatnak semmi újat, ellenben a most érkezett Jim Broadbent szórakoztató Horatius Lumpsluck szerepében. Személyes kedvencem viszont a Luna Lovegoodot megformáló Evanna Lynch, aki szép karriert építhet még ki magának flúgos csajok megformálásából.
A film vizuális világa pazar, mint mindig, de tovább folytatódik az a lecsupaszodás, elsötétedés, ami már a Főnix Rendjé-ben is érezhető volt: Roxfort csiricsáré mesevilága ennek a résznek a végére teljesen eltűnik, a helyét átveszi a filmbeli valóság egyszerűbb és fenyegetőbb közege. A valóság amúgy is ezer résen keresztül szivárog be. Harry óvatos vágyakozása Ginny Weasley (Bonnie Wright) iránt, illetve Ron, Hermione és Lavender (Jessie Cave) szerelmi háromszöge is a valós tinikhez közelítik Potteréket, amitől sokkal átélhetőbb a film, mintha csak a varázspálcáikkal hadonásznának. Az egyik legviccesebb jelenetben pedig Harry megiszik egy varázsfőzetet, és pont úgy viselkedik, mint bármelyik befüvezett tizenéves.
Hatalmas csapás éri, de a film végére Harry "Luke Skywalker" Potter eljut odáig, hogy megacélozza lelkét és elszánt tekintettel mered a távolba, ahol Voldemort legyőzésének kihívása lebeg. Nincs vele cuki bagoly, a gombafrizura rég a múlté, és abban is biztosak lehetünk, hogy többet már nem fog kérkedni vele, hogy ő a kiválasztott. Itt egy férfi, aki megteszi, amit tennie kell. Jöhet a következő rész.
0 coment�rios:
Megjegyzés küldése