2010. augusztus 23., hétfő

Titkok, mesék, mítoszok

Megnéztem a „Titkok kamráját”. Kíváncsiságból. Érdekelt a siker titka. A Harry Potter mítosz, a „komputernemzedék” élményéhsége. Rászántam 147 percet, ami, filmről lévén szó, nem kis idő… 

Boda István jegyzete:

Mit mondjak? Kicsit unalmasnak találtam az egészet. Azt hittem, vibrálóbb, látványosabb, tündökletesebb moziban lesz részem. Persze a mutatvány nem az én nemzedékemnek készült, de Proust óta tudjuk, hogy mindannyian ott élünk az eltűnt idő nyomában. Gyermekségünk gyöngédsége, édes álomlátása akkor kél életre igazán, amikor már mögöttünk maradt egykor volt emlékeink gyöngyfénye, s messziről nézve bomlik ki, mint egy almavirágszirom, s mi minden harmatcseppet úgy nézünk rajta, mintha abban ott reszketne tétova lépéseink égmása. S ez valójában azért szép és attól igaz, sőt izgalmas, mert a távlat tompa köde mögött is eleven és megható a valósága.

S ha közünk van hozzá, és elbűvöl az egész, az attól van, hogy egyszer, valamikor mi is voltunk Harry Potterek. Igaz, egy kicsit gyalogjáróbban, földhözragadtabban, a mi fantáziánkat ugyanis még nem támasztotta alá a tudomány nagyléptéke. De, ha jól figyeltem, a szemüveges főhős is törékeny alkatában egy olyan ideált formált, aki bár éli és használja a varázslat minden változatát, mégis makacsul őrzi kamaszkori mivoltát, vagyis annak hús-vér egyéniségét. S ez mindenképpen a könyv érdeme, hisz íróilag vissza kellett igazolni Harry Potter hozzánk tartozását, hitelesítve is fantáziájának örök világjárását. S bármilyen furcsa, ebben a főhős nem előzmény nélküli. S nem csak a mesék ősforrását figyelembe véve.

A költészetben is ott van már előrajzolva az a gyermek-modell, aki az érzéki bűvészet fortélyait akarja kitanulni. Mint például Goethe Zauberlehringje – Bűvészinas –, aki inaskodása csődjeként képtelen visszaparancsolni az „elszabadított seprűnyelet”. Tudniillik épp azt felejtette el, ami mindennek a nyitja: a varázsszót! Miként ő mondja, még tananyagom memoritereként idézve: „Ach, ich merk es! Wehe! wehe! Hab ich doch das Wort vergessen…”

Hogy mi fogja vissza a film igazi hatását? Az az amerikai típus-széria, amely minden formát ugyanarra az ötletre gyalul. Manapság már annyi „csodatétel” történik a hollywoodi mozikban, hogy ott se hat ránk igazán, ahol helyénvaló volna. Mint például a „Titkok kamrájában”, pedig itt a gyermeki képzelet ugyancsak igényelné. De hát végül is nem a film, a könyv a lényeges. S abban, a fantázia, ha belekapaszkodik, úgy száguld át a mindenség felett, mintha az Ezeregyéjszaka meseszőnyegén repülne. S akkor és úgy minden megtörténhet…

– Boda István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése